Asztal Társaság (2013-04-12 - 2013-05-03)

Asztal Társaság

Kováts Albert megnyitó beszéde:

 

Hölgyeim és Uraim,

Kedves Barátaim,

a napokban különös dolog történt: jelentkezett egy ifjú művészettörténész hölgy, mesterszakos egyetemi hallgató, aki szemináriumi dolgozata témájául a Magyar Festők Társaságát választotta, és emiatt kért alkalmat egy beszélgetésre. Azonnal tudattam vele, hogy történelmi esemény részese: ő az első komoly szakmai érdek-lődő a 17 éve fennálló egyesület története, működése, tagsága iránt. A sok éves érdektelenség mindenképpen arra emlékeztet, hogy olykor hiábavaló a sok munka, vannak a művészetnek és a művészeti életnek kevésbé előtérben álló területei, melyek ritkán keltik fel a bejárt utakon közlekedő művészettörténészek, esztéták érdeklődését. Ilyen terület a művészek spontán önszerveződése, a művésztársa-dalmat átszövő szervezetek világa, az egyesületi élet. Manapság inkább csak egy-egy adott kiállítás vagy egyedi művészi teljesítmény a kutatók célpontja.

Pedig amióta kikiáltották az egyesülési szabadságot, a rendszerváltozás óta, sokan engedtek annak a természetes emberi indíttatásnak, hogy összefogjanak a hasonló érdeklődésű és érdekű, hasonló gondolkodású és törekvésű, vagy akár azonos hivatású embertársaikkal. Ezeknek a csoportosulásoknak a vizsgálata sokat mondhat a kutatónak akár általában egy időszak társadalmáról, akár egyes szakmák és hivatások életéről. Ahogyan a képzőművészet világáról is. Az első hullámban, ’89 után a megcsontosodott és korszerűtlen pártállami szervezet romjain születtek új egyesületek. Később új generációk nőttek föl, és csoportosultak képviselőik a maguk céljai szerint. Aztán ismét mások, odáig csak magukban, vagy elszigetelten dolgozó művészek érezték szükségét az összefogásnak. A szellemes nevű Asztal Társaság nyolc tagját szakmai barátságon kívül saját bevallásuk (első írásos megnyilvánulásuk) szerint az a gondolat is motiválta, hogy látva egymás műveit, szakmai munkásságát, erősödnek elszántságukban, megerősödnek művészi öntudatukban. Olyan időkben, amikor a világ elfordul a szellem javaitól, amikor a többség figyelme pusztán az anyagi valóság felé irányul, és inkább csak a pénz beszél, bizony minden művész gyakran érzi szükségét szakmai önérzete megerősítésének. Hogy amit nap mint nap, többnyire pénzkereső munkája mellett tesz, az nem hiábavaló üres időtöltés, játékos hobbi csupán. Hogy a festmény, a rajz felületén, a plasztika tömegében munka közben az anyag nem csak mennyiségi változáson mehet át. Mert bizony az avatott kéz nyomán friss, ismeretlen erők szabadulhatnak fel, emberi tartalommal, mélységgel, lélekkel telítődik az anyag, s új, varázsos dimenzióba csap át. Csak türelmes, beleérző szem kellene hozzá, hogy ez érzékelhetővé váljon. Türelmes, beleérző szem, külső visszajelzés, elismerés vagy értő bírálat híján aranyat ér a szakmai kontroll, a pályatárs inspiráló példája.

Más kérdés a gyakorlat kérdése. Az Asztal Társaság nem éppen pályakezdő csapata nagy lendülettel kezdte megteremteni a megismerése és az elismerése lehetőségét, helyesen gondolva, hogy az együttes bemutatkozás nagyobb figyelmet kelthet. Az 2011-es megalakulást követve tavaly három kiállítást rendeztek; Érd és Székesfehérvár után máris külföldön: a prágai Magyar Intézetben. Idén februárban pedig a budapesti Karinthy Szalonban volt a legutóbbi tárlatuk. A jelen dunaszerdahelyi bemutatkozásra erős, nagy anyaggal vonult fel a nyolc művész; többen vadonatúj művekkel. Kétségtelen, hogy, a társaság motorja P. Boros Ilona. Három-három tagból álló sorozatai a grafikából a festészet felé, az érzékeny, finom vonalak felől az árnyalatok és a drámai tónusok irányába vezetik a nézőt. Feketéinek gazdag a skálája. Eredeti képi gondolata a vízszintesen bemutatott és akként nézendő vasúti grafika. Printje pedig a kicsiben megbújó monumentalitás lehetőségét illusztrálja. Székács Zoltán az izgalmas felületek és a változatosan használt anyagok mestere. A festés különféle formáin kívül él a ragasztás, itatás, vakolás eszközeivel. Újabban a fekete szín hatására is gyakran épít. Táblaképein és méretes papírmunkáin a gesztusok és a konstruktív képépítés széles lehetőségeit, nemegyszer a kontrasztját alkalmazza. Mégsem eklektikus, mert a tartózkodó, ám erőteljes anyagformálásáról művészetének eredeti hangja azonnal felismerhető. Kéri Mihállyal már évek óta vitatjuk a geometrikus és az organikus festészet  lehe-tőségeit. A kevert színek, a vibráló felületek, az optikai játékok, vagy a meghajló élek eszközei közül Kéri a festői tágasság élményét nyújtó táblaképein elsősorban az élő, mozgalmas festői felszíneket állítja szembe a merev, derékszögű formákkal és olykor szívesen eltér a horizontális-vertikális kényszerétől. Luzsicza Árpád festészetére mindenek előtt a játékosság és az új, eredeti képi gondolatok keresése a jellemző. Mostani papírképei és táblái ennek a szűntelen és lendületes formai kutatásnak a szellemes képi eredményeiről számolnak be. Két új képén erőteljes formákat használ, ez meglepetés a korábbiakhoz képest. Az pedig, hogy Luzsicza művek vannak a Luzsicza teremben, nem is lehetne másképp. Vankó István korán kialakult eredeti formavilágának legfrissebb változataival találkozunk a kiállításon. A fekete, fehér, vörös színű rétegeken kígyózó gesztusai a főként játékos, groteszk képi és hangulati hatások eszközei. A jelenlegi bemutatkozás meglepetése, hogy ez a nonfiguratív képi kifejezésmód nagyméretű táblaképein hasonlóan meggyőző értékkel és képi hatással érvényesül, mint a kisebb képein. A kiállítás összképének zömmel absztrakt rendjéből Jim Urquhart munkáin keresztül valóságosan és képletesen is a látványfestészet körébe pillanthatunk. Utcaképei, házábrázolásai ugyanis a szűk utca-sorokon át költői átmenetet jelentenek a hétköznapok rideg valóságából a szárnyaló képzelet és a derűs ábrándozás nyugalmas világába. A plasztikai gondolkodás jellegzetesen, merészen kortárs képviselője Lőrincz Zsuzsa. Dróthálóból formált alakjai a megfoghatatlan realitásról, a valóság és látszat egymásba játszásáról, a dolgok érzékelésének relativitásáról beszélnek. Felényi Péter fémplasztikái viszont éppen ellenkezőleg, az anyagi valóság vaskos-ságát, súlyos realitását illusztrálják. A művész művei dekoratív megformálásával megkísérli oldani ezt a nehéz terhet.

         Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim,

a különböző művészi célokat nyilván nem lehet egyesíteni, de látnivaló, hogy az egymástól távol született művek itt a kiállításon kapcsolatba léptek, beszélnek egy-mással és ebből a kölcsönhatásból új élmény, egy magasabb minőség született. Remélem, hogy az Asztal Társaság bemutatkozása maradandó nyomokat hagy az emlékezetükben.                                                                                 

 

   Kováts Albert

Asztal Társaság
Asztal Társaság
Asztal Társaság
Asztal Társaság
Asztal Társaság
Asztal Társaság
Asztal Társaság
Asztal Társaság
Asztal Társaság
Asztal Társaság
Asztal Társaság
Asztal Társaság
Asztal Társaság
Asztal Társaság
Asztal Társaság
Asztal Társaság
Asztal Társaság
Asztal Társaság
Asztal Társaság