Helyszínrajzás (2016-04-08 - 2016-04-27)

Helyszínrajzás

Részlet Szemadám György megnyitó beszédéből:

 

A KaposArt tagjainak lehet, hogy nem sok újat tudok mondani, ismétlésekbe is fogok bocsátkozni, de úgy érzem, hogy vannak sokan itt, akik nem ismerik ezt a formációt. Egy eszmefuttatást szeretnék azért megereszteni, arra vonatkozóan, hogy miért tartom nagyvállalásnak a KaposArt működését. Néhány éve hallottam egy nálam jóval fiatalabb képzőművész előadását arról, hogy miképp vezethet az út ahhoz, hogy valaki ún. nagy művésszé váljék. Erről egyébként fiatal koromban nekem is voltak elképzeléseim, de ezen az előadáson megdöbbenéssel, hogy elsősorban is a képzőművészeti globalizáció magasztos eszközéhez kell igazodni. Ami azt jelenti, hogy a képzőművésznek a nemzetközi trendek, illetve a szcéna ismeretével felfegyverkezve otthonosan kell mozognia a világban. Ennek első lépése pedig az, hogy egy jól megmenedzselt magángaléria jelenítse meg az illető alkotót a nagy nemzetközi képzőművészeti vásárokon; jól figyeljünk oda a vásár kifejezésre, ami a legkisebb mértékig sem utal holmi kulturális akármire; és ahol a vásárlási, amúgy pedig manipulált listák alapján hajszálpontosan megállapítható, hogy ki mennyit ér. Természetesen szerintem ennek kell meghatározónak lennie a hazai pályán is, ami magyarul azt jelenti, hogy a globalizált piac elvárásaihoz igazodva válhat csak valaki elfogadott képzőművésszé. Megvallom, hogy én amikor annyi idős voltam, mint az előadó, még úgy gondoltam, egy képzőművész csak a folyamatos manuális munka, a szakmai önképzés és a nagy koncentráltságot igénylő belső figyelem és fegyelem lévén válhat lassanként megkerülhetetlen szereplőjévé annak a kultúrának, amelyben él. Akkoriban még olyan elavult eszmék jártak a fejemben, hogy fentiekhez képest a művek eladhatóságának szempontja bármiféle, akár nemzetközi vásárokon is csak sokadlagos tényező lehet, és akkor még elképzelhetetlen volt számomra az, hogy lesz olyan idő, amikor majd a magyar művészet minőségét a nemzetközi pénzpiac ízlése határozza meg. Nemrég azonban rábukkantam egy képzőművész kollegám önvallomás szerű soraira, amelyet már többször, több helyen idéztem, Földi Péter egy írására, akivel kis híján egyidősek vagyunk, talán ebből adódik nézetazonosságunk. Földi Péter ezt mondja: „számomra a szülőfalu az etanol a világhoz.” Ennek a kiállításnak ugye Helyszínrajz a címe, és egy kicsit itt azt hiszem, hogy érződik egy áthallás. Azt mondja Földi Péter: „ehhez azonban meg kell értenünk az itteni tárgyak, motívumok összes jelentését, és akkor ez a festészet is korszerűvé, időszerűvé válik. Képeimet mindig az élmény, a valóság hívja életre. Ha a kép jó, vizuális nyelve rokonítható a népművészettel, a képi tartalmak igazsága pedig az élmény aktualitásától függetlenül bármikor előhívható.” Nem tudom, feltűnik-e önöknek, hogy a szövegbe megfogalmazott belülről való építkezés éppen az ellentéte annak, amit a külső elvárásokat első helyre tévő fentebb idézett előadó megfogalmazott, és ha Földi Péter képeit látom, akkor nagyon intenzíven érzem azt is, hogy ez a festészet csak Magyarországon, Nógrád megyében, közelebbről pedig Somoskőújfaluban bontakozhatott ki.

És akkor a KaposArtról. A KaposArt Kaposvár központtal működő képzőművészeti egyesülete. Amikor Hamvas Béla Az öt géniusz c. írásában körüljárta azt is, hogy milyen fontos bárkinek, de különösen egy művésznek a „genius loci”, magyarul a hely szelleme, vajon mit ír arról a délnyugati sarokról, Somogyországról és ennek központjáról, Kaposvárról Hamvas. Somló szőleiről, a Szent György-hegyi borról, a fügéről, Kisfaludy Sándorról, Berzsenyi Dánielről és Zrínyi Miklósról is szól, de ezt a mondatot ereszti meg: „az egész országban ez az egyetlen hely, ahol az ember tudja, hogy az élet akkor magasrendű, ha művész.” Vajon érezhető-e ebből valami ma a 21. században. A KaposArt egyesület megszületésének 20 éves évfordulóján némi keserűséggel fogalmaztam, amikor ezt írtam: „valamikor a rendszerváltoztatás körüli időkben sokan hittünk abban, hogy a magyar képzőművészeti élet – és persze nem csak az – sokszínűsége újraépíthető demokratikus alapokon, csupán az önszerveződés erejére hagyatkozva amilyen képet az a háború előtt mutatott, mielőtt szovjet mintára egy akolba terelték volna a birkát a disznóval és a veszett kutyával. Persze voltak, akik meghíztak az akolban, és voltak, akik belepusztultak az akkoriban divatos társbérletbe.” De utólag jól látszik, hogy az utóbbi volt a cél. A magyar kultúrát és ezen belül a képzőművészetet, éppúgy, mint valaha a volt soknemzetiségű társadalmat mindig is a sokszínűség jellemezte, aminek felszámolása elsőszámú feladata volt a totalitárius rendszereknek. Most éppen ezért különös jelentőséget tulajdonítok annak, hogy Kaposvár, KaposArt, az a Somogyország itt Dunaszerdahelyen jelentkezik. Az én szememben végvárakról van szó. A magyar kultúra végvárairól. Annak a Budapest központúságának a lebontásáról egy kicsit, amely annyira jellemző máig a kulturális életünkre. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy ez a társaság egy egészen más régióban is be tud mutatkozni. Elődeink példái nyomán nekünk is voltak illúzióink a lehetséges sokszólamúságról, amelyeket a határon túli magyar kollegák tápláltak elsősorban. a rendszerváltást követően megvívott harcok után létrejöhettek olyan egyesületek, amelyek különböző értékek mentén szerveződtek. Most a KaposArt egyesület megszületésének 26. évében ma már látható, hogy a legkeményebb harcokat talán azok a regionális szerveződések vívták meg, amelyek közül sajnálatos módon ma már kevés a túlélő. A KaposArt ezek közé tartozik, és nem csak azért foglal el különleges helyet a kortárs magyar képzőművészeti életben, mert elsőként vállalkozott a maga idején az egyesületté szerveződés göröngyös útjára, hanem azért is, mert páratlanul érdekes, nemzetközi kiállításokkal – amilyen pl. a Groteszk kiállítás – hívta fel magára a figyelmet és mutatta meg az erejét. Itt az én számomra most ismét egy új arcáról mutatkozik meg a KaposArt. Azzal az ifjúsági tagozattal, amelynek, ha jól számoltam, 14 tagja vesz részt ezen a kiállításon, akik többnyire barátok, tanítványok, illetve a KaposArt vonzáskörébe bekerült emberek. De hogyha azt nézzük, hogy eddig Somogy megye kisugárzásáról beszéltem, hogy milyen távoli ez a kisugárzás, erdélyi származású művészeket tudnék felsorolni legalább négyet-ötöt, délvidékiekból is. És hogy a társaság nemzetközi meghatározottságát említsem, Schwarz Volker például német származású, Varga Geri pedig holland. Mi kell még ahhoz, hogy éreztessük, a művészet valóban átível a határokon, de mindez a központ erejének kisugárzásából lehetséges csak. Amikor ezt a kiállítást látom, akkor arra gondolok, hogy ez a sok név, sok, akár idegen hangzású név, számomra sok ismeretlen név, valahol mégiscsak egyetlen erőközpont köré szerveződik, és azt kell mondanom ennek a kiállításnak a láttán, hogy erőt sugárzik, ami különösen fontos itt, Dunaszerdahelyen. Megmutatja a magyar kultúra nyitottságát és erejét. Két nevet végezetül mindenféleképpen meg kell említenem, a mellettem álló két emberét, Halmos Kláráét és Vörös Andrásét. Köszönet nekik mindazért, amit nem csak ezért az egyesületért, hanem a kortárs magyar képzőművészetért tett. Ezzel a kiállítást megnyitom.

Helyszínrajzás
Helyszínrajzás
Helyszínrajzás
Helyszínrajzás
Helyszínrajzás
Helyszínrajzás
Helyszínrajzás
Helyszínrajzás
Helyszínrajzás
Helyszínrajzás
Helyszínrajzás
Helyszínrajzás
Helyszínrajzás
Helyszínrajzás
Helyszínrajzás
Helyszínrajzás
Helyszínrajzás