A KMG festészeti gyűjteménye (2012-11-08 - 2012-11-30)

A KMG festészeti gyűjteménye

A festészeti gyűjteményről

 

A Kortárs Magyar Galéria alapítványát akkor hozták létre, gyűjteményébe akkor kezdték az első darabokat megszerezni az alapítók, szervezők, amikor a magyarországi kortárs művészeti közgyűjtemények fölött először megdördült az ég az összetorlódott viharfelhőkben. A tisztelt olvasó türelmét kérem egy néhány mondatos múzeológia-történeti traktátus elolvasásához, mivel ez szükséges ahhoz, hogy a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria által őrzött műtárgy-együttes jelentőségét elhelyezhessük a közép-európai kulturális térképen. Az alapítvány létrejötte, működésének és tevékenységének története, a közreműködő személyek köre megérdemelne egy önálló tanulmányt. A közeljövőben érdemes lenne erre is sort keríteni.

Minden, nemzetközileg jegyzett múzeum kezdetben elsősorban kortárs képzőművészeti alkotásokkal gyarapodott. A Mediciek kortársaktól vásároltak, illetve tettek konkrét megrendeléseket: Botticelli, Raffaello, Michelangelo, stb. Szinte azonos névsorral kezdhető a reneszánsz pápák gyűjtése. Antoine Watteau fő műveit a francia uralkodó régens herceg vásárolta meg a Louvre számára, majd 90 évvel később Bonaparte Napoleon gyarapította ugyanezen gyűjteményt Jacques Louis David képeivel. Az első, magyar közgyűjtemény számára vásárolt kép is kortárs mű volt: Barabás Miklós Vásárra induló román családja. Persze, a gyűjtők, mecénások vásároltak régiségeket is; ám azt kuriózumképpen vagy kivagyiságból. A kortárs mű volt viszont az, amellyel a szellemi, kulturális azonosulásukat ki tudták fejezni.

Ez a kulturális azonosulás, a kortárs művésszel azonos platform sérült meg attól a lovaglópálca ütéstől, amelyet (igaz-e az anekdota vagy sem) III. Napoleon császár mért Manet Olympiájára. Azóta a kortárs mű a mecénások, gyűjtők, múzeumi vezetőségek és kuratóriumok számára „gyanús”. A múzeumokban, képtárakban csak több-kevesebb késedelemmel látnak hozzá a „közelmúlt hiánypótlásához”, ahogy a határozatlanságukat eufemisztikusan nevezik. Akkor tehát, amikor a művészettörténeti jelentőségűvé emelkedett alkotó kereskedelmi ára aukciós értékűvé izmosodott, s így költségvetésből gazdálkodó szervezet számára elérhetetlenné vált. A magyarországi műgyűjteményekben ezek között kivétel az egykori Fővárosi Képtár, amely 1933-ban (a Fővárosi, majd Budapesti Történeti Múzeum szervezetén belül) elsősorban kortárs fővárosi alkotók gyűjtésére alapítottak (1957-től a Magyar Nemzeti Galéria Új Magyar Képtárába olvasztották, majd ott 1975-ben létrehozták a Mai Magyar Osztályt); 1989-től újból a kortárs művek jelentős gyűjtő- és kiállítóhelyévé vált, amíg tartott a Főváros saját kulturális öntudatát adó mecénási szándéka. Nagyjából ekkor szűnt meg vagy legalább is mérséklődött minimálissá és esetlegessé a kortárs műtárgyak bekerülése az országos múzeumi hálózat művészeti gyűjteményeibe a Művészeti Alap úgynevezett „állami vásárlás”-ának megszűnése miatt. (Igaz, ez művészetpolitikai és szociális alapon történt, de kerültek e módon jelentős művek is közgyűjteményekbe, aligha rosszabb statisztikai valószínűséggel, mint korábban és más országokban a Szalonokról történt vásárlás alkalmával. )

A többi jelentős magyarországi kortárs művészettel foglalkozó múzeális gyűjtemény magánkezdeményezéssel jött létre, s ekként számon sem kérhető rajtuk valamiféle teljesség-igény, hiszen tükrözik a kezdeményezők művészeti elköteleződését; még akkor is, ha a későbbi működtetők ezt módosítani igyekeztek. A pécsi Modern Magyar Képtár dr. Gegesi Kiss Pál gyermekorvos professzor, akadémikus kortárs magyar képzőművészeti gyűjteményéből, az ő adományaként keletkezett. A székesfehérvári Szent István Király Múzeum kortárs gyűjteményét az ott dolgozó művészettörténészek elszántsága magánakciójukkal írta felül az intézmény hivatalosan megállapított gyűjtőkörét, mint arra Wehner Tibor a dunaszerdahelyi szobrászati gyűjteményről írottakban olvashattuk. A Szombathelyi Képtár a város polgáraiból, közöttük természetesen az alkotó értelmiséggel, alakult Képtárépítő Egyesület szándéka és tevékenysége szerint jött létre. A legújabb ilyen budapesti intézmény, a Ludwig Múzeum/Kortársművészeti Múzeum: „A Ludwig Múzeumot, Magyarország egyetlen, nemzetközi anyagot is gyűjtő kortárs művészeti múzeumát 1989-ben alapította a magyar kulturális kormányzat. Gyűjteményének alapja az a hetven műtárgy, amelyet az 1945 utáni kortárs művészet köréből adományozott a magyar államnak a műgyűjtő Ludwig házaspár, illetve az aacheni Ludwig Alapítvány.” (Artportal)

Ezek a gyűjtemények azonban kortárs magyar művésznek azt az alkotót tekintették, akik Magyarország 1920-ban megállapított területén éltek, élnek.  A kisebbségi sorsú magyar festők, szobrászok, iparművészek valahogy kiestek a magyarországi múzeológia köréből. E kérdést részletesen megvilágítja két korábban megjelent írásom: 1998-ban a Kortárs Magyar Galéria 3. katalógusának előszava, illetve „A kisebbségi művészet problémái”, a 2001-ben megjelent „Külön világban és külön időben” A 20. századi magyar képzőművészet Magyarország határain kívül című tanulmánykötet 45-48. oldalán. A dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria immár több, mint 18 éve működik a magyar képzőművészet megerősödésére, a magyar képzőművészeti öntudat gyarapodására. Most csak a festészeti gyűjtemény főbb tanulságairól kívánok írni.

Napjainkban a Magyarországon működő múzeális gyűjtemények drasztikus költségcsökkentése tapasztalható, ami együtt jár a mérsékeltebb látogatottságú kortárs kiállítások „hidegre szerelésével”; ezt néhány szponzorált látvány-kiállítással ellensúlyozzák alibiből. Most különösen kiemelkedő figyelem irányulhat arra a műgyűjteményre, amely szándéka szerint a magyarság egészének alkotóira tekint.

Mielőtt a Galériában lévő képekről szó esnék, engedjenek meg az e sorokat író művészettörténésznek, hogy fölhívja a figyelmet az eredeti műtárgy megismerésének szükségességére. A művelt embernek van egy többé-kevésbé standard műtárgyismerete, ez azonban legnagyobbrészt reprodukciókon, tankönyveken, filmes élményeken alapul, csak töredéke ennek a hazai és külföldi múzeumokban megtekintett kép, szobor. A helyszínen, azután először általában csalódás éri: a Mona Lisa bosszantóan kicsi a híréhez képest, a gizehi piramisoknál dehonesztáló, hogy szinte a lábaiknál villog egy Pizza Hut reklámja, Szent László királyunk ezüst ereklyetartója jóformán láthatatlan a vitrinüvegeken többszörösen megtörő fény miatt. A néző személyes aktivitása szükséges, hogy az élményből a maximumot „hozza ki”. Ezt a maximumot azonban csak az eredeti műalkotás tudja produkálni nekünk (például, a Sixtus kápolnában hanyatt fekve, színházi látcsővel, amit a teremőrök már rezignáltan tűrnek). Gondolom, minden művészetkedvelőnek van az elmondottakhoz kapcsolódó személyes élménye.

A dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában az eredeti műtárggyal találkozás élményében a legfontosabb lehetőség az, hogy a néző együtt, egymás mellett, összehasonlítható módon láthat és értékelhet anyaországi, szlovákiai, erdélyi, délvidéken és emigrációban élő magyar alkotók munkáját. Ilyen összehasonlítási lehetőségre, megmérettetésre máshol csak igen ritkán, célzott, tematikus kiállításokon vagy művésztelepi beszámoló tárlatokon nyílik rövid időre módja.

A dunaszerdahelyi festészeti gyűjtemény nem csak darabszámában gazdag. Szinte minden jelenségre találunk példát, reprezentatív, jó műalkotás-példát, ami a 20. század nyolcvanas évei óta jellemzi a magyar festészetet.

A legkorábbi gyűjtési periódusban, mint azt az 1994-ben kiadott első katalógus is bizonyítja, az akkori kuratórium, a fő szervezővel, Luzsicza Lajossal egyetértésben igyekezett idős, tisztelt mestereket, „húzóneveket” megszólítani. Maga járt elől a jó példával, átadva a gyűjteménynek „Nógrádi dombok” című képét. A vöröses-barna színvilágban tartott tájkép, az erőteljesen hátrahúzó perspektívával igen jellemző arra a Nagybánya-Alföld-Gresham vonalra, amely a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben meghatározó volt a magyarországi látványalapú festészetben. A gyűjtemény korai darabjai között még jó néhány tartozik ezen csoportba, mind jeles alkotó festménye. Batári László: „Omladozó Tiszapart”, némi popos beütéssel (ez utóbbiról szerintem a festő nem tudott), ahogy a fecskeodukkal is lyuggatott magas löszfalba beleírta valaki MARI. Kurucz D. István: „Naplemente a Hortobágyon” széles horizonttal, lovasokkal; Bod László: „Fejfák”, jellegzetes tiszaháti csónak alakú emlékjelek, jellegzetesen alföldies, vattás módon megfestve.

Ehhez a festői vonalhoz sorolható három szlovákiai festő is: Kopócs Tibor „Csallóköz” című festménye, Jakoby Gyula önarckép jellegű akvarellje és Janiga József széles horizontú Csallóköz tájképe.

Az időben következő gyűjtési periódusban (amelyet az 1996-ban megjelent 2. számú katalógus mutat be) Lóska Lajos hathatós közreműködésével a hangsúly a „modernistább”-nak nevezhető művek felé fordult. Persze már az első hullámmal is kapott a képtár elvontabb, neoavangard jellegű műveket (például Gyarmathy Tihamér, Klimó Károly, Gerzson Pál, Újházi Péter képei), keményen expresszionista alkotásokat (Dúdor István „Ikarosz”, Szentgyörgyi József: „Itt már jártam valaha”), szimbolikusan lírai kompozíciókat (Simsay Ildikó: „Ady fái”, Szemadám György: „Ecce”).

Az 1996-ban a dunaszerdahelyi közönség elé tárt festmények közül elsőre a geometrikus és lírai absztrakció tűnik ki: Aknay János „Hajnali angyal”, Bak Imre posztmodern felfogású címtelen vászna, Csáji Attila lettrista informelje, az „Üzenet XXI”, Gyémánt László zenei ihletésre fetett képe, a „Blue Blues”, Konok Tamás: „Sine loco et anno”, Nádler István: „Feketebács”.

A gyűjtemény múzeológiai adottságai miatt Dunaszerdahelyen a konceptuális tendenciák „kép formát” öltenek: ide sorolhatók Károlyi Zsigmond, Kocsis Imre, Baranyai András, Bukta Imre, Chesslay György, M. Novák András, Mulasics László, Rónay Péter munkái. (Kiállításrendezői probléma, hogy festmények vagy grafikák között kerülnek bemutatásra.)

A nyolcvanas évek végén, kilencvenesek elején, talán Itáliában kapott új erőre az a líraian szfumátós ábrázoló festészet, amely megjelent a dunaszerdahelyi gyűjteményben már 1994-ben (Váli Dezső: „Fekete műtermek VII)”, de ’96-ban erősödött meg ez a szemlélet: Almási Róbert: „Ősz”, Barta Gyula: „Pusztuló fák a gömöri dombok alatt”, Krajcsovics Éva: „Szoba”, Tenk László: „Tragikus kép”. A következő gyűjteményi egységben Kárpáti Tamás és Szotyori László erősítik e csoportot.

1998 óta rendszeresen, szervezetten gyűjt a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria a magyar illetve szlovák határokon kívül élő magyar művészektől, s nemcsak a történelmi országterületről. Ahogy ez a harmadik illetve negyedik katalógus (l998, 2007.) szövegéből megtudható, előbb a korábbi gyakorlat szerint adományokból; majd a helyi adottságok kihasználásával (csodálatos csallóközi táj plusz elragadó vendégszeretet) nyári művésztelepek, vagy, ahogy ezt Erdélyben meg a Délvidéken gyakrabban nevezik, táborok szervezésével.

A dunaszerdahelyi festészeti gyűjtemény azóta teljesebb áttekintést ad a magyar festők munkásságának keresztmetszetéről. Ez a teljesebb kép a húsz évvel ezelőttinél kiegyenlítettebbnek tűnik. Ez mindössze annyit jelent, hogy gazdagabb a sokféleség. A keleteurópai elszigeteltség idején a keleteurópai országok egymástól is el voltak szigetelve; egyesek jobban, mások kevésbé. Csehszlovákia a két világháború között a leginkább demokratikus ország volt a területen, s képzőművészetén ebből még ráhagyományozódott valamennyi a szocialista évek alatt. Jugoszlávia nem élt kulturális elszigeteltségben, ott szabadon „tombolt” az avangard. Romániában a szocreál kötelező egységéből egy menekülő út létezett: a „nemzeti sajátosság”. Az erdélyi magyar festők ezt a nagybányai hagyományok követésében látták. Magyarországon pedig ez a nagybányai hagyomány, a két világháború közötti alföldi és újklasszicista továbbfejlesztésével lett a szocialista zsinórmérték. (Igaz, Magyarországon ez a zsinór már 1970 táján szétfoszlott.)

Az elmondottak miatt úgy tűnt, mintha fölsejlett volna valami speciálisan nemzeti képzőművészet körvonala. Nincs szándékomban ezt tagadni, csak véleményem szerint formai oldalról nem megragadható, művészettörténetileg nem mérhető. Mérhető viszont a kiegyenlítődés a nemzetközi művészetben létező tendenciák sokfélesége szerint.

Az 1998. évben és a 2007-ben megjelent katalógusok illusztrációit nézve, még inkább az eredeti alkotások között kutakodva, a magas kvalitású egyéni teljesítmények azok, amelyek hitelesítik a dunaszerdahelyi gyűjtemény minta-értékét a magyar művészek teljességére nézve.

Az egyik hangsúlyos vonulatot az absztrakt expresszionizmushoz sorolható képek jelentik (most eltekintenék e között és az „informel” közötti distinkciótól) Balázs István (SK): „Jel”, Bartha Sándor (RO): „A kiválasztott”, Bartl József (H): Szív és kereszt”, Dréher János (H): „Hajnali gondolatok”, Dús László (USA-H): „Kompozíció”, Lengyel Károly (D): Cím nélkül”, Losonczky István (GR): „Cím nélkül”, Lux Antal (D): „Diptichon”, M. Péter János (RO): „Barna hangulatok”, Tscheligi Lajos (CH): „Összecsukódó világ”. Tscheligi képében tartalmilag is tetten érhető szimbólumokat láthatunk, s még néhány festő kerülhet rajta kívül egy „szimbolikus-expresszív” csoportba: Habda László (UA): „Hajó”, Kovac Koraljka (HR): „Kompozíció”, Lukáts Mária (RO): „Gyönyör”, Magyar László (UA): „Kapu”, Matustiková Munk Kyra (SK): „Az én falam”, Nagy Niké (F): „Öröm”, Neiger-Fleischmann Miriam (IL): „Szellemi látvány”, Suhajda Zita (HR): „Lila és kék”, Vágó Magda (H): „Belső tér”.

A felsorolásból látszik, hogy ez az egyetlen csoport, az expresszív vonulat mennyire gazdag. Nem lehet egy rövid írás keretében a teljes gyűjteményt végig elemezni. Csak pár részlet-szépségre hívnám föl a figyelmet.

Van néhány klasszikus angol akvarellünk, a klasszikus nedves technikával: Bacskai Béla (SK): „Őszi fények”, Bikácsi Daniela (H): „Via Rosa”, Földessy Péter (UA): „A sámán sátra”, Gaál András (RO): „Gyimesi dűlők”, Ilku Marion József (UA): „Cím nélkül”, Janiga József (SK): „Két fa”, ide sorolnám még Gross Arnold (H): „Tordai kert” című kézzel színezett rézkarcát.

Három különösen figyelemre méltó kollázs: Gály Katalin (SK): Cím nélkül”, Jakobovits Miklós (RO): „Veder”, Sipos László (RO): „Kanna”.

A posztmodern újrealizmus néhány meghökkentő darabja: Kovács Kálmán (A): ’Velence”, Kuti Dénes (RO): „Ösvény”, Sóváradi Valéria: (H): „Dunapart”.

A dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria festészeti gyűjteményének szakmai hitelét jelentősen erősítik a nemzetközi művészeti életben is ismert nagyságok itt megtalálható munkái: El Kazovszkij (H): „Tájkép Janus fejjel” Fehér László (H) festményei közt is helyt álló szitanyomata („Ünnep előtt”), Földi Péter (H): „Sirályfiók”, Pauer Gyula (H): „Kerékvető” és Németh Ilona(SK) „Dúdor” portréja, amely most külföldi vendégszereplés miatt nem kerül kiállításra.

 

Pogány Gábor