KOMP4ART (2015-11-26 - 2015-12-18)

KOMP4ART

KOMP4ART

 

                        A dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria kiállítása

 

 

A rejtélyes cím – KOMP4ART – négy képzőművész, két festő és két szobrász szövetségét jelzi. A kis csoportot a magyarországi Varga György és Lebó Ferenc, valamint a szlovákiai Dolán György és Lipcsey György alkotja. Mind a négyen, életművel a hátuk mögött, karakteres művészek. Mi állhat összefogásuk hátterében? Városaik közelségén kívül – Mosonmagyaróvár és Győr testvérkezet nyújtott Nagymagyarnak és Dunaszerdahelynek – a határon átívelő értéktudat megőrzése, s minél nagyobb körben való tudatosítása.

            A festő Varga és Dolán, s a szobrász Lebó és Lipcsey abban mindenesetre közösek, hogy mindannyian átléptek a hagyományos piktúrán és plasztikán. Egyediségüknél fogva nem is tehettek mást. A képek szerkezete, szín- és formavilága – a nonfiguratív felé téve lépéseket vagy éppen abban landolva – jócskán elüt a realista ábrázolási módtól. S az organikus létélményt is idevonó szobrok tértágítási kísérlete is más, a különböző palástokról és áttört formákról nem is beszélve, mint a szokásos figurális megjelenítés megannyi formája.

            Varga György drámai vagy lírai absztraktja (fél-figurális vagy nonfiguratív festménye) színgazdagságával, felületi villódzásával emelkedik ki a kollekcióból. Szó se róla, az impulzív ecset különféle érzésvilágokat közvetít. Noha nem áll tőle távol – a legstilizáltabb formában – valaminő valós vagy képzelt tájélmény (nem az akvarellekről beszélek), inkább mítoszi sugárzással benső világokat jelenít meg. Olyan világokat, amelyeknek nem kis érzésfaktora – lásd a Kitörés I. és II. (2015) lobogását – biblikus érzeteket is szül bennünk. Ha nem is eme  táblákon hangsúlyozódik legelevenebben a bibliai jelképtár egyes elemeinek (kereszt, létra)  jelentéses jelenléte, a részegységek tagadhatatlanul valaminő szenvedésélményt vizionálnak.

            Viszont ott döbbenetesebb – láthatóbban érzékelhető – a dinamika ereje, ahol a hieroglifával díszített „falmaradvány”, őrizvén létünk meghatározó sortűzét, fókuszába emeli a golgotai sors legjellemzőbbjét, a megfeszíttetés tárgyi bűnjelét, egyúttal emlékeztetve Krisztus kereszthalára (Kereszt I.-IV. – 2006). Természetesen a Sanctus(2015) tömött felületből is kihangzó leheletnyi sóhaja, az emberre vonatkoztatott elmúlás szentségével, szintén a jól bejárt, csöppet sem didaktikus szakrális körökkel lesz az, ami: a dicsőítés mellett festői kivallása a személyes emlékeket is hordozó sorstükörnek.

            A pálcikasorok- pálcikasorsok horizontális futtatásában (Jövendölés I.-II. (2006) – szerkezetet is involvál a lét papírjára írt, csaknem megfejthetetlen üzenet –, ott az ókori pergamenek (illúzió?) hieroglifája, mint ahogyan – ugyancsak szerkezetet feszítő célzattal (vertikális építkezés) – a Lajtorja I (2012) is akarva-akaratlan az ég falának támasztott létra mint bűnmegvallás szimbólumával regél. Ahol az alakrajz, ha haloványan is, szerepet kap – lásd a Vágyakat (2011), vagy az akvarellek szemnek kellemes, de nem annyira mély organikus elemeit – ott a kép veszít drámaiságából, holott eme absztrakt világnak épp a robbanás, a gesztusecset dinamikája a sava-borsa (Piros akkord – 2011)

            Varga Györgyel szemben Dolán György a monumentális festészet tudora. Hatalmas gesztusok, hatalmas formák. Diptichonja elemi erővel tudatosítja bennünk a szerkezeti átjárhatóság fölényét a bezártsággal szemben. Paradicsomi kertben (organikus emlék) a fehér-szürkével megjelenített foszlánylét darabjai a gesztusecset lobogó különlegességét, a hálószerűen amorf forma felületi villódzását tanúsítják. Kétségkívül konstruktív elemek is vannak eme XX. századi tablón, ám az egészet a bolyongó „televény” tömör sokszínűsége jellemzi.

             Két festménynél a szerkezetet uraló mértani rendezettséget az organikussá emelt „plasztikai” elemek bontják meg. A sakktáblát idéző, illetve az egy-egy négyzetet összevonó felületen lévő vertikális ecsetnyomok, hol szürkébe halva, hol megszínesedve, élénkítő erőt involválnak. Más táblákon a barlangrajz-szerű figurák – ékszer a homoksivatagban – sosem hallott, elfeledett (?) dinamikát kölcsönöznek a monumentális táblának.

            És most a szobrászművészekről.

            Egészen különös plasztikai világot jelenítenek meg Lebó Ferenc „lemez-szobrai”. Mintha a síkban való terjeszkedés valamennyire is hátránya volna, az akarjuk, nem akarjuk, mégis csak térbeliséget – három dimenziót – reveláló plasztikáknak. Wehner Tibor az életművet méltatva (főképp a „királyi” köztéri szobrokról szólva) az előadás ünnepélyességéről, eleganciájáról beszélt. Mindez, a végső soron anyagszeretetről is valló munkamódszer, a tárlaton látható szobroknak is sajátja. Lebó mítosszal, hiedelemvilággal álmodik és ébred.

            A természeti népek attraktív egyszerűsége, brutalitása, maszkjátéka – minden totem mögött a természetben lakozó Isten alakja áll – éppúgy magával ragadja (Felhőharapó, 1999 – a maga hét szemével), mint a legösszetettebb egyetemes szimbólum, a fa, vagyis a magyar hiedelemvilágban a termékenységet (is) jelentő Életfa (2005, bronz, gránit). Ez utóbbi különlegessége a lombkorona mint forgó kerék külső körének kereszt-variáció sora. Rusztikus Nap-korong forog itt, mintha sűrítő mozgásával előlegezné a Napszem (1996, bronz, kő) mint „leselkedő”, beszédesen díszített világ-egész plasztikai univerzumát.

            Mitikus világba kalauzol a stabilitásában is a támaszkodás dinamikáját reprezentáló fél-absztrakt, fél-figurális Arion (1989, bronz, kő), míg az állat-alakzatot rejtő Kapu (1989, bronz, sárgaréz) – kiváló szobor! – rejtélye akkor sem oldódik meg, ha a jelentésszerkezetből kiolvasható bibliai indíttatás mint szimbólumérték egyfajta természethez közeli ősiségben nyer kifejtést. A Támaszkodó (1989, bronz, kő) természet közelisége ugyancsak ebbe a vonulatba tartozik.

            Lebó művészetének varázsa, a bravúros anyagalakítás technikáján túl, épp ebben az értelmezési zónán átlépő sokarcúságba leledzik. Ha csupán a Falu a hegy alatt (1988, bronz, bazalt) meghasított, szellem-közvetítő „égi tányérjára” emlékeztetek – a homorú alsó részben árválkodó házakra és a megdőlt templomtoronyra –, már bizonyítva van a plasztika szimbólumértékű jelentése.

            Az égig nyújtott akt-szobraiban megképződő világ – a megdidergő Idol (1992, bronz, kő) mellett főképp a vékonyságában is termékenységünnepet reveláló kitűnő Holdleány (1990, bronz, kő) említendő – maga a vágy univerzuma. Visszafogottságában is sugárzik szentséges alakja,  A feltámadott Krisztus (1992, bronz, bazalt).

            Lipcsey György természetelvű szobrászatában a kő és a fém éppúgy élő anyag, mint a fa. Kombinációjuk különleges élményt szül, melyben a két anyag közötti – mármint a keménység különbözőségére utaló – kontraszt nem kis szerepet játszik. Ha faágak börtönébe kényszerítjük a kőtömböt, a hiedelemvilágon túl azt is érzékeltetjük, hogy a lágyság – kell-e kormagyarázat – miként szelídíti meg (akár illúzió gyanánt) a mozdulni nem akaró ridegséget. Az égbe törő „zikkurat”, vagyis a természeti népek ősiségére utaló fatorony levegőssége pedig nem más, mint természet adta szabadságszimbólum.

            Négy farelief  bizonyítja – egyikben középütt az életfa, másikban a szalma mint a jászol (Jézus születése) jelképe –, hogy Lipcsey a síkplasztikának is tudora. A felületbe vésett labirintus, plasztikailag kiemelkedő „stációkkal”, illetve a válaszfalakkal létrehozott megannyi zárt és nyitott tér egyfajta emlékkatedrális. Akarjuk, nem akarjuk, foglyai vagyunk a fatáblák eme jelképszerűségben élő szépségének.

 

                                                                                  Szakolczay Lajos

 

KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART
KOMP4ART